117. rész

A bánhegyivel való összeveszésem napján, este hétkor álltam a buszpályaudvaron, és vártam Ádámot. 75 perc volt a busz menetideje, és elég sűrűn volt járat.
Nagyon fel voltam kavarva, Időről időre elsírtam magamat. Olyan gondosan próbáltam elfojtani magamban minden érzelmes, leásni jó mélyre, de most Attilának sikerült mindent felforgatni.
Eddig a székesfehérvári életemet úgy fogtam fel, mint valami nyaralást. Talán azért, mert soha nem volt még olyan, hogy nem volt semmi gondom, és túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Volt egy szerető családom, szuper barátaim, szuper pasim, egy baromi nagy villában laktam, saját szobám volt, mindent megkaptam, ami csak egy kósza gondolatként megfogalmazódott bennem, és pénzen megvehető volt, és mindezek mellett annyi dolgom volt, hogy KRESZ-re járjak, és jól érezzem magamat.

Struccpolitikát folytatva nem gondoltam a Falura, Drogvárosra és Sulivárosra, de most hirtelen fájni kezdett, hogy lassan négy hónapja eltűntem, és senki nem keresett meg a kölyökkori haverok közül. Egyszerűen bámulatosan magányos voltam.

Végül is abban a pillanatban, a pályaudvaron esett le, hogy végérvényesen megváltozott az életem, minden más lesz, és ez nem csak egy átmeneti állapot. Soha többet nem kell elköltöznöm innen, ahol szeretnek. Honvágyam nem volt Drogváros után, sőt, páni félelem fogott el, hogyha arra gondoltam, hogy esetleg valamiért vissza kellene mennem oda

Végül is csak megköszönhettem Attilának, hogy felszaggatott benne dolgokat, mert így tudatosult bennem, hogy mostantól minden szép lesz, és nem kell attól rettegnem, hogy egyszer csak vége lesz. A logikát nem értettem, csak erre következtettem, és kész. Olyan lehetek, amilyen mindig is akartam lenni. Szabad, és boldog. Nő, zenész, művész, szeretett ember. Korlátok nélkül. Ott, abban a pillanatban megéreztem ennek az érzésnek, vagyis inkább életérzésnek a szikráját a lelkemben. Hihetetlen volt. Nem féltem a jövőtől, életemben először.

Beállt Ádám busza a pályaudvarra, és leszállt róla a szerelmem teljes életnagyságban. Elvettem tőle a gitárt, és hazasétáltunk. Volt vagy egy óra az út, ami alapvetően fél óra lett volna. Csodálatosnak láttam az egész várost, az embereket, az életet. Nem tudom leírni, milyen az, amikor valamitől a tudatod kezdete óta rettegsz, aztán egy pillanat alatt minden megváltozik, és egyszeriben nincsen okod félni. Tele leszel élettel, energiával, pozitív kisugárzással.

Azt hittem, meghasad a szívem a felismerés boldogsága alatt.

*     *     *

Másnap reggel Ádám karjai között ébredtem fel. Csodálatosan éreztem magamat. Mint egy hercegnő. Zuhany, fésülködés, lila Nike melegítőszett, fekete top.
Lerohantam a konyhába a földszintre, ahol a tesóm tolta az arcába a kolbászos tojásrántottát.
- Jó reggelt, Mincsike! Hogy aludtál?,- vigyorgott gonoszul.
- Jó reggelt, bátyus! Köszi, az alvás is jó volt. Mit vigyorogsz, lehallatszott, ahogy nyögdécselek?,- nevettem. Tudtam, hogy ki van csukva, hogy le lent lehessen hallani.
- Én is szuperül aludtam, köszi! Nem hallottam semmit, de ki vagy virulva, szóval tud valamit ez az Ádi gyerek!
- Pofátlan vagy, batyi! Gúnyolódás meg kurvázás helyett keressél magadnak inkább valami rendes nőt! Mióta ismerlek, nem volt még rendes csajod!
- Nem is lesz. Csak púp a hátamra. Különben is, jobban szeretik a pénzemet, meg a kocsimat, mint engem. Amúgy sem vagyok jó fasz- fintorgott.
- Hülye! Te vagy az egyik legjobb faszi, akit ismerek!
- Kedves vagy, hogy ezt mondod, de te is tudod, hogy soha, egy nő sem szeretett még saját magamért.
- Nem a night clubban kellene még keresni!,- feleltem csípősen.
- Cuki vagy, hogy hiszel még a mesékben,- óhajtott fel a bátyám, azzal felállt, beletette a tányérját a mosogatógépbe, és kiment a konyhából.

*     *     *

Mikor odaköltöztem apához, akkor jöttem rá, mennyire igaz a mondás: Lakva ismeri meg az ember a másikat.
A ház elsőre elég bonyolult szerkezetű volt. Nem jártam elmer el is tévedt volna benne.
A földszinten nappali, hatalmas konyha, apa, és Máté szobája, két vendégszoba, három fürdőszoba, könyvtár, apa dolgozószobája, a negyven személyes nagy ebédlő, és a télikert volt.
Az első emelet jobb szárnyában volt a fegyverszoba, apa úgynevezett "tárgyalószobája", három vendégszoba, és két fürdő. Én az elsőn laktam, mert ott volt egy olyan vendégszoba, amiből külön fürdő nyílt, beépített gardrób, és volt egy kis erkélye is. Nagyon megtetszett, és bár apa a földszintre akart költöztetni, nekem az jobban bejött. Az szoba huszonöt négyzetméteres volt.
Az elsőn lakott a bal szárnyban Péter bátyám a családjával, a másodikon pedig a másik két bátyám osztozott a két szárnyon. Minden családnak,- végül is egy család voltunk tág értelemben,- külön számlálóórára voltak kötve szárnyanként a közüzemi dolgai, külön internet, TV, stb, a közös költségeket pedig apa fizette. Együtt laktunk, mégis külön háztartásokban. Vasárnaponként, és ünnepnapokon mindig együtt ettünk a nagy ebédlőben.
Nagyon tetszett ez az egész.
Boldog voltam.
Apa halála után széthullott a család, és eladták a házat. Először gyermekotthont akartak belőle csinálni, azután  szálloda lett belőle, vagy mi a gyász. Azóta nincsen otthonom, és többé nem is lesz olyan hely, emit annak nevezek.

116. rész

Vidáman szökdécseltem végig a Béla úton. Több megállóval előbb szálltam le a helyi buszról, hogy élvezhessem a vénasszonyok nyarának utolsó napsugarait. Nem tudom, említettem-e már, mennyire imádom a napot. Télen egyszerűen halott vagyok.
Szeptember 25-e volt, péntek, délután 2 óra körül. kicsit késésben voltam Bánhegyitől a meghitt kis magánének óránkról, de később fejeztük be a KRESZ-t. Mikor beestem az atom cuki kertes házikóba, és elmondtam neki, miért érkeztem negyed órával később, az volt az első kérdésem, hogy hol van Lilly is Tomi.
- Még nem értek haza Pestről,- felelte Attila elhúzta a száját.
- Nyilván Ádámmal jönnek haza...,- feleltem szórakozottan, és végigsimítottam Attila gitárjának a nyakán. Gyönyörű darab volt az a PRS Mira.
- Tetszik?,- kérdezte Attila, és mögém lépett. Éreztem, ahogyan belép az intim szférámba, és egyszerűen kirázott a hideg.
- Igen, nagyon szép. Mindig meg kell csodálnom...,-feleltem.
- Én pedig téged csodállak. Napról napra egyre szebb leszel.
Zavarba jöttem, mint egy kiskamasz.
- Öhh... Köszönöm... Nos, kezdjük az órát?
- Most főztem egy kávét. Nem iszunk egyet. Ráérsz nem? Ádám csak később jön haza, és a gyerekeim sincsen itthon.
- Végül is...,- vontam meg a vállamat.
Pár perc múlva felhúzott lábakkal ültem Bánhegyiék verandáján a hatalmas fonott kerti fotelben egyik kezemben egy szál cigi, a másikban egy bögre finom tejeskávé. Kínos csent honolt kettőnk között. Tudtam, hogy valaminek most történnie kell.
- Tudod, eléggé magányos vagyok, amióta a két gyerekem Pesten tanul...,- mondta Attila hirtelen
- Értem... De nekem volt egy csinos barátnőd, nem?,- próbáltam menteni a helyzetet valahogy sután.
- De igen... Csak tudod, rájöttem, hogy nem szeretem, és a gyerekeimet sem fogadta el.
- Az nem lehetett a legjobb...,- próbáltam meg együtt érző lenni. Fogalmam sem volt, hogy miért mondja el ezt nekem, de valamiért elfogott valami pánikszerű érzés.
- Hát nem... Nem a legjobb... Pláne, hogy mind emellett szerelmes vagyok.
- Oh...,- erre már nem tudtam mit nyögni.
- Mínea... én még mindig téged szeretlek, és veled akarok lenni.
Felsóhajtottam.
- Attila... Nekem ott van Ádám, akit nagyon szeretek.
- És jó neked egy kamasz fiúval egy távkapcsolat?
Kicsit felhúztam magam ezen a nagyképű beszóláson.
- Nézd! Ádám húsz és fél éves, én pedig tizenkilenc. Tökéletesen összeillek vele. Jóban - rosszban együtt vagyunk, és voltunk eddig is. Elég sok mindenen keresztül mentünk együtt, és szeretem őt.
- Nem gondolod hogy Ádám csak visszahúz téged?
- Ezt hogy érted?,- csattantam fel idegesen.
Hogy pont ez a baj... Hogy túl sok vele a közös emléked, ami a  kábítószerre emlékeztet.
Végtelenül felkavarodtam.
- Eddig nem akartál velem járni, pedig elviekben szerelmes voltál belém. Azért nem akartál engem, mert narkóztam. No meg kiskorú voltam, és messze laktam tőled. Ezek ugye nehézséget okoztak volna neked, és az már úgy durva lett volna. Hogyha olyan piszkosul szerelmes voltál belém, akkor miért aláztál meg? Mért hagytál ott azon a  bizonyos éjszakán felizgatva, mint valami utolsó tripperes kurvát?! Felejtsd el, hogy miattad elhagyom Ádámot!,- kiabáltam neki hangosan. Teljesen szét voltam esve. Mintha valami elfojtott őrület lett volna rajtam úrrá.
- Nem, Mínea... Nem így volt... Csak megijedtem...
- Mitől? Hogy kiskorú vagyok? Vagy hogy egy ótvar fixer?!,- üvöltöttem felpattanva a székről.
- A koroddal nem volt bajom, mert ha bajom lett volna, nem szeretek beléd. De értsd meg, két gyerekem van! Nem engedhettem mag magamnak, hogy belekeveredjek bármibe is!
Gúnyosan elmosolyodtam, és gyilkos keserűség lett rajtam úrrá.
- Attila! Az én apukám Béla bácsi. Tudod, Huszár Béla. Ha bele is keveredtél volna valamibe, az nem a szétrohadt vénáim miatt lett volna. Nektek, átlag kisembereknek eléggé furcsa a gondolkodásotok.
- Inkább leszek átlag kisember, mint bűnöző!,- csattant fel Attila.
Na, erre már végképp eldobtam az agyamat. Bármit eltűrtem, csak azt nem, hogy az apámat szidja valaki. Bele akartam tiporni a lelkébe, az önbecsülésébe, szét akartam szedni  a lelkét.
- Hogyha a bűnöző apám nem támogatná a munkahelyedet, azt a munkanélküli-képző zeneiskolát, ahol tanítasz, akkor szerintem éhen halnál a piercingszurkálásból, édesem,- feleltem alattomos - negédesen.
Idegesen elnyomtam a cigimet a hamutálban. Attila szó nélkül hápogva meredt rám. Szerintem nem is sejtette, hogy mennyire szemét tudok lenni.
- Ha nem haragszol, akkor én most megyek. Ja, és szintén nem haragszol, másik énektanárt is keresek magamnak, mert a mostani szakmailag hagy maga után némi kívánnivalót. Minden jót, tanár úr!,- mondtam a lehető leggúnyosabb hangnememben, és elindultam a kapu felé.
- Mínea! Kérlek, ne! Ne haragudj! Nem akartalak megbántani!,- jött oda hozzám Attila, és gyengéden a derekam köré fonta a karjait.
Elkezdtem zokogni. Igazán, tiszta szívből, hangosan zokogni.
- Miért, Attila? Miért? Miért akarsz engem? Hogy fájjon? Törődj bele... Egy esélyt kaptál... És akkora fájdalmat okoztál nekem, mint még soha, senki sem. Nem akarom, hogy azután a földi pokol után, amit az elvonás okozott nekem, még te is megkeseríts. El akarod venni az önbecsülésem utolsó morzsáit is? Nem, Attila. Nem. Képtelen vagyok bízni benned. Nem hagyom, hogy még egyszer megfossz a tudattól, hogy nő vagyok, sőt, ember. De ami a legfontosabb: szerelmes vagyok Ádámba. Nekem ő az igazi.
Attila szomorúan nézett rám, és elengedett. Látta rajtam, hogy komolyan beszélek. Annyira lángolt bennem a régi keserűség emléke, hogy bár láttam rajta, milyen iszonytató fájdalmat okozok neki, képtelen voltam egy picit is megsajnálni.
Túl sokat bántottak engem ahhoz, hogy másokat sajnáljak.




Egy bejegyzéssel lejjebb olvasd el az olvasói történetet is, amit kaptam! :)

Aprócska gyöngyszem

Az alábbi történetet egy kedves olvasómtól kaptam. Köszönöm szépen, Kata! :)

Csak egy Tű

Ahogy áttörte a tű bőrömet, átjárt a félelem, de a szer máris a szervezetembe hatolt. Míg kimentem a többiek közé elárasztott a nyugalom és fellélegeztem. Valami bágyadt szellő hidege járta át a testem. Megborzongtam.

Lassan leültem, s közben éreztem, ahogy a szer még mindig feszegeti bőröm, karom, s közben fokozatosan elfoglalja testem és tudatom. Magamra borítottam a pulóverem. Ajkam lassan mosolyra húzódott. egyre bágyadtabb lettem. A többiek furcsán néztek rám – nem értették honnan jött hirtelen jókedvem, s míg elkezdtem viccelődni, egy omlékonyan simuló jegesség kúszott végig rajtam. Végül elnehezült fejem, s embertelen magasságokba szálltam. Már nem kötött a gravitáció, az idióta fizika a földhöz. Lebegtem; nem volt semmi gondom. Csak én számítottam ott és senki más. Egyedül én léteztem és boldog voltam. Míg én elhagytam a testem, addig az eldőlt a padon. Fejemet beverve leesett a földre és elterült. Abban a pillanatban önkéntelen rángásba kezdett. Végtagjaim össze-vissza csapkodtak. A fejem a földön pattogott. Ezalatt szépen, lassan tudatosodott bennem, hogy elájultam. Elmémben mosolyt csaltam arcomra, s tovább lebegtem a gondtalanság peremén. Nem akartam visszaszállni.
Barátnőim pofoztak fel. Én tovább mosolyogtam. El is nevettem magam rémült arcukat látva. Ők nem ismerték azt a tájat, azt a levegőt, azt a bomlatlan teret. Nem ismerték és nem ismertek engem sem.
Felrángattak, s két oldalról megtámasztották magányos testem.
- Miért vágtok ilyen fejet? – kérdeztem nevetve, majd újból viccelődni kezdtem, miközben még mindig a magam homályában élvezkedtem.

Nem álltam a lábamon, de úgy megsajnáltam őket, erőt vettem ernyedt testemen, visszaparancsoltam lelkem is a földre s talpra állt. Betámogattak az orvosiba. Még utoljára összerogytam és felpakoltak az ágyra.

Kormos Kata

Szeretnéd, hogy a te történetedet is megjelenítsem? Kattolj a részletekért:
http://heroindependence.blogspot.com/2011/01/palyazaaaaaaat-feleseg.html

115. rész

Az elkövetkezendő pár hetes időintervallum sűrűbbre sikeredett, mint azt terveztem.
Apa elment az intézetbe, és elintézte a dolgokat szépen. Könyörögtem neki, hogy nem akarok visszamenni oda. Nem is kellett. Visszakaptam szépen, maradéktalanul minden holmimat, és apukám azt is elintézte egy kis személyes ráhatással, hogy töröljenek a nyilvántartásból. Amúgy is így volt megbeszélve, hogy ne maradjon nyoma annak, hogy egy heroinfüggő senki voltam. Nem lett volna a legelőnyösebb a majdani karrierem szempontjából.
Igazából az alatt a három hét alatt, amíg feküdnöm kellett a bordám, és a többi sérülésem miatt,  mindig volt mellettem valaki. Valamelyik családtag, apa, batyi, valamelyik "mostohabátyám", Lilly, Tomi, egyszer még Attila is megnézte, hogy élek-e még.
Pár nap múlva Ádám is feljött hozzám. Szóltam neki,hogy kint vagyok. Elmesélte, hogy amíg én bent voltam, ő elintézte, hogy Pestre járhasson suliba. Az egyik haverjával, Miklóssal fog együtt lakni, aki vegyészmérnökin van. Miklós szülei elég rendesen el voltak engedve anyagilag, ezért vettek Miklósnak egy lakást Pesten,- amúgy Miklós, és a családja drogvárosiak voltak. Megegyeztek Ádámmal, hogy Ádi odacuccol, és befelezik a rezsit, így Miklós sem lesz egyedül. Néztem egy nagyon Ádi mázlista pofáján.
Lilly szinte minden nap nálunk volt. Rengeteget beszélgettem vele, és azt hiszem, hogy akkor dőlt el, hogy mi jóban-rosszban együtt leszünk. Egyre jobban megszerettem őt.
Felhívott Linda, a húgom, hogy megjött a hivatalos felvételi értesítőm a régi címemre Feketéékhez. Ki akarták dobni, de Linda megmentette, és mondta, hogyha adok egy címer, akkor elküldi nekem. Megadtam apa postafiókos címét. Eszembe nm jutott a ház címét megadni. Linda eldumált volna még velem egy jó darabig, de én nem akartam. Csak ez emlékeket szaggatta volna fel bennem.
Néhány nap múlva meg is kaptam a levelet. Felvettek a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Egészségtudományi Kar Oxiológia és Sürgősségi Betegellátás Tanszékének mentőtiszt szakára. Igazából örültem neki, mert ezt szerettem volna már... huhúúúú... régóta. Csak volt némi üröm az örömben, ugyanis én mentőápoló akartam nem mentőtiszt. Csakhogy mentőápoló nem lehetek, mert lány vagyok. És a mentőápolók emelgetnek, és elvileg, mondom elvileg az egészségügyben dolgozó női alkalmazottak asszem 40 kilónál nem emelhetnek többet. Azóta lehet, módosították ezt a szabályt, de nem lehettem mentőápoló, és pont. Emellett fáradt is voltam. Vagyis inkább megfáradt. Apát is belevonva a döntésembe, az őszinte érzelmeimet, és a körülményeket figyelembe véve arra az álláspontra helyezkedtem, hogy halasztok egy fél évet, hogy összeszedjem magamat. Nem lett volna lelkierőm egy hónap múlva belevágni az egyetembe. Apa azt mondta, hogy amíg nem járok iskolába, addig végezzek el egy KRESZ tanfolyamot, hogy legyen jogosítványom, és keressek magamnak egy lehetőleg olyan hobbit, ami kicsit iskolarendszerű, tehát különórára kell hozzá járni, hogy ne essek ki teljesen a tanulásból. Persze belementem. Megbeszéltünk Bánhegyi Attilával, hogy tanít engem énekelni.
Miután letelt a három hétnyi fekvési időm, és az orvos is azt mondta, hogy ésszel lehet terhelni, nekivágtunk apával a különböző nyilvántartó irodák ostromlásának. Meg kellett ugyanis változtatni a nevemet, és a lakcímemet. Mivel keresőképtelen voltam, így apa eltartottja lettem hivatalosan. Iszonyú macerás folyamat a névváltoztatás. Csomó kérvény, indoklás, papírügy... Hogyha kiskorú lettem volna, illetve fiatalkorú, akkor kisajtoltunk volna Feketééktől egy lemondó nyilatkozatot, aztán apa adoptált volna, de így... Egy már nagykorú, de még keresőképtelen ember voltam, akit adoptálni nem lehetett már. Apa próbált minden kiskaput megkeresni, hogy jogilag mindenféleképpen hozzá tartottak, mint eltartott,- ha már az adoptált gyereke nem lehettem. Iszonyú sokat kellett mindenhová mászkálni, és baromi idegőrlő volt. Pláne, hogy mindenki azt hitte, hogy Apa szeretője vagyok. Az egyik kedves adminisztrátor hölgy ajánlotta is, hogy legyünk bejegyzett élettársi viszonyban a mindenféle erkölcsi kerülők helyett. Azt hittem, elsírom magamat.
Augusztus végén segítettünk a bátyámmal Ádámnak felköltözni Pestre a faluból. Addigra szinte teljesen meggyógyultam, a kisebb dobozokat meg apróságokat tudtam pakolni. Egészen emberi csaj is lett belőlem, és Ádám pedig... olyan volt mint egy görög isten.
Szeptember elsején, kedden beiratkoztam az autósiskolába. Passzivizáltam a félévemet az egyetemen, és háromezer idegösszeomlást kaptam az ETR-től. Még jó, hogy Lilly és Tomi segítettek nekem. Mikor felmentem Pestre Ádámot költöztetni, akkor megnéztünk a Népligettől nem messze eső Semmelweis épületet. Nem volt olyan hűde szép, de feldobott a gondolat, hogy egyetemista leszek, illetve jogilag vagyok is.
A bátyámmal, Lillyvel, Tomival, és Ricsivel lógtam együtt rengeteget. Csak hát Lilly és Tomi elhúztak szeptemberben szintén Pestre vissza az egyetemre, és így kicsit rossz volt. Ádámmal sem tudtam annyit találkozni, amennyit akartam, mert hiába volt másfél óra buszozásra tőlem marha sűrű járattal, rengeteget tanult és nem volt ideje. Sajnáltam, de megértettem őket. Építették a jövőjüket.
Minden kezdett egyenesbe jönni.
Közben folyamatosan fodrászhoz, kozmetikushoz jártam, vásárolgattam, énekórára, és KRESZre jártam, olvasgattam, és annyi időt töltöttem a szeretteimmel, amennyit csak tudtam.
Igazából nagyon örültem neki, hogy nem kell gyomorideggel hazamennem, fantasztikus barátaim, fantasztikus családom, és álompasim van. Szabad voltam, és nem szorongtam végre. Sokat mosolygó, poénos, víg kedélyű fiatal felnőtt lett belőlem.
ennek ellenére, mikor egyedül maradtam, főleg esténként, megszálltak a múltam kísértetei. Bűntudat, félelem, kétségbeesés, pánik ejtett rabul, mikor a különböző képkockák bevillantak a szemem elé a múltamból. Erőszakoskodtam saját magammal, hogy ne gondoljak semmire, csak a jelenre, és a jövőre.
Reggelente, mikor felébredtem az első gondolatom volt, hogy be akarom magamat lőni. Este pedig az utolsó, hogy még egy napot kibírtam szer nélkül, és hogy hogy a picsába' fogom kibírni a többit. Mindig megnyugtattam magamat, hogy itt van egy csomó ember, akik szeretnek, és nem okozhatok nekik csalódást. Akkor még nem fogtam fel, hogy magam miatt kellene tisztának maradnom.

114. rész

- Szia Mínea! Atya Úr Isten! Csupa vér az arcod!
- Szia apa... gondolom, szeretnéd megtudni, hogy mit is keresek itt,- hadartam egy nagy sóhaj után.
- Látom, éles eszed van, gyermekem. Azt már tudom, hogy Richárd hozott ide, most már csak azt meséld el, hogy hogyan jutottál ki az elvonóintézetből. Erre is csak azért vagyok kíváncsi, hogy ha visszaviszlek, akkor el tudjam mondani az ottani szakszemélyzetnek, nehogy még egyszer meg tudd játszani. Borzasztóan nézel ki!,- mondta apa idegesen, és láttam rajta, nem tudja, hogy mérges legyen rám, vagy aggódjon értem.
- NEEEEE! Nem akarok visszamenni!,- sikítottam, és éreztem, ahogy a rettegés és az undor hullámai öntik el a testemet. Állatias pánik lett rajtam úrrá, felébredt bennem a menekülési ösztön. Ahogy megmozdultam, fel is kiáltottam, mert nagyon fájt az oldalam.
- Mi a baj?,- kérdezte apa meglepve. Nem tudtam, hogy a fájdalmas kiáltásomra, vagy a pánikreakciómra gondol éppen.
- Nagyon megütöttem magamat,- mondtam elfojtva a sírást. Gőzöm nem volt, miért is akarok éppen bőgni.
- Az arcodon kívül?
- A jobb bokám, a jobb oldalam, és a jobb csuklóm. A többi csak karcolás.
Apa odalépett hozzám, és megkért, hogy mutassam meg, hogy fáj pontosan az oldalam. Felhúztam a pólómat, és én nem láttam a mellemtől, hogy milyen az oldalam, de apa arca fájdalmas fintorba torzult.
- Hogy jutottál ki az Intézetből?,- kérdezte apa. Hirtelen fagyos lett a hangja.
- Megittam egy liter langyos, szappanos vizet, hogy elvigyenek a gyengélkedőre, ott kimászta az ablakon, majd át a kerítésen, kerestem egy telefonfülkét, és felhívtam Ricsit, hogy hozzon... ide.
Nem mertem azt mondani, hogy "haza".
- Mikor sérültél meg ennyire?
- Először akkor rándult meg a bokám, mikor kiugrottam a földszinti ablakon. Aztán meg beakadt ugyanaz a lábam a kerítésbe, lenyúztam, és még jobban megrántottam. Aztán átestem a kerítésen a betonra, és akkor ütöttem meg az oldalamat, és a csuklómat.
Nehezen álltam meg, hogy komoly maradjak, mert Máté apa mögött állt, és elismerően vigyorgott rám. Apa kérte, hogy mutassam meg a bokámat neki. Elég rendesen be volt dagadva.
- Briliáns volt, kisasszony. Most azonnal viszlek a kórházba. Majd utána meglátjuk, hogy mit csináljak veled.
Apa olyan fájdalmas arccal nézett rám, mintha már lemondott volna róla, és beletörődött volna abba, hogy rajtam nem lehet segíteni.

*     *     *

A kórházban megállapították, hogy az egyik bordám megrepedt, a bokám kificamodott, de a csuklómat csak nagyon beütöttem. A szemöldököm feletti sérülés sem volt akkora, hogy össze kelljen varrni, csak leragasztották. Ezek kívül tele voltam kisebb karcokkal, és véraláfutásokkal.
Azt mondták, minimum három hétig feküdnöm kell a bordám, és a bokám miatt miatt. Az baleseti ambulancián azt hazudtam, hogy bicikliztem, és a küllő bekapta a melegítőnadrágom szárát, és estem egy marha nagyot.
Mikor hazaértünk, már reggel volt, és apa úgy döntött, hogy feküdjek le aludni, és ő meg kiagyalja, hogy mi legyen velem.
Alaphelyzetben egy szemhunyásnyit sem tudtam volna aludni, de már annyira fáradt voltam, hogy semmi nem érdekelt. Kezdtem magamat valami primitív ösztönlénynek érezni.
Délben ébredtem fel, és el sem hittem, hogy itthon vagyok, a saját ágyikómban, a Huszár villában. Hirtelen minden olyan volt, mint egy álom, aztán bekúsztak a fejembe az előző éjszaka emlékei, és egyből összerándult a gyomrom. Hanyatt feküdtem felpolcolt háttal, és így valamelyest elviselhető volt az oldalamba furakodó fájdalom.
Mikor reggel mentünk hazafelé a kórházból, akkor apát felhívták az intézetből, hogy nem találnak engem sehol. Apa félreállt a kocsival, és elkezdett velük üvölteni hogy mekkora balfaszok is ők (ez volt a lényege, csak apa olyan választékosan tudott elküldeni a picsába embereket, hogy szinte várták az indulást), és hogy nála vagyok jelenleg, és nem biztos még abban, hogy visszavisz. Mindenesetre szedjék össze maradéktalanul minden holmimat. Mikor ezt hallottam, nagyon megkönnyebbültem, mert láttam arra esélyt, hogy esetleg még sem visznek vissza abba a diliházba. Megkérdezni persze nem mertem, de eldöntöttem magamban, hogyha a fene fenét eszik is, akkor sem megyek vissza oda.
Lassan-öregesen lezuhanyoztam, felöltöztem, és összeszedve magamat lementem a földszintre. Üdítő volt kinyitni a szekrényemet, amiben benne volt a sok szép ruhám, amit itthon hagytam, és felemelő volt turkálni a saját személyes holmijaim között.
Ahogy lekászálódtam, láttam, hogy a nappaliban ott ül a bátyám.
- Jó reggelt, Máté!
- Jó reggelt, húgicám!
- Hol van apa?
- A fegyverszobába elvonulva olvasgat Solohov novellákat, ezzel álcázva, hogy tűkön ülve várja, hogy felébredj, és bevigyelek hozzá egy nagy beszélgetésre.
Összerándult a gyomrom, és éreztem, ahogyan a sav felfelé kúszik a torkomban.
- Kérsz előtte egy kávét?,- kérdezte Máté.
- Nem köszi... legyünk gyorsan túl rajta.
- Figyelj, húgi! Apa kibaszott pipa rád. Remélem tudod, hogy ez azért egy elég elcseszett húzás volt tőled. Megszökni az elvonókúráról... Baszki...,- csóválta a fejét a bátyám. Elhúztam a számat. Máté folytatta.
- Mindezek ellenére én megértelek. Egyetlen egy dolgot kérlek fogadj meg! Ha megígéred nekem, hogy most nagyon őszinte leszel, és nem színezel semmit, akkor én a végsőkig kitartok melletted. Nem tudom, mi a francot csináltak ott veled, de tegnap este ahogy láttalak, meg voltam róla győződve, hogy most megyek abba az Intézetbe, és sorra lemészárolom a összes köcsögöt, aki egy roncsot csinált a húgomból. Én sem akarlak oda visszaengedni, és megpróbálom apát meggyőzni, de ahhoz az kell, hogy mindent mondj el, nem szépítsd, és ne vetíts. Oké?
- Te is bent leszel, amíg apával beszélek?,- kérdeztem megszeppenve. Elég kevésszer láttam a bátyámat érzelmileg kirohanni, de most láttam rajta, hogy nem viccel.
- Persze! Egy pillanatig sem hagylak magadra!,- mosolygott, és homlokon csókolt.
Elég nehezen lépegettem fel a lépcsőn, és szabályosan kifáradtam, mire elértünk a fegyverszobáig.  A tesóm bekopogott, apa kiszólt, hogy szabad, Máté kinyitotta nekem az ajtót, és bebicegtem.
- Jó reggelt, apa!
- Jó reggelt, kislányom! Hogy vagy?
- A körülményekhez képest jól, köszönöm.
- Mínea, tekintettel arra, hogy milyen fizikai állapotban vagy jelenleg, kérlek, ülj le.
- Köszönöm, de inkább állnék!,- feleltem határozottan, bár azt hittem belehalok a repedt bordám lüktetésébe, és a megrándult bokámnak sem tetszett a dolog. Tudtam, hogy aki fizikailag lealacsonyodik a vitapartnere előtt, az szellemileg is meg fog hunyászkodni.
- Rendben. Kérlek, kertelés nélkül mondd el, hogy mi történt abban az Intézetben, ami ennyire hatással volt rád. Az az Intézet első osztályú hely. Elviekben királynőként kellett volna, hogy kezeljenek. Miért szöktél meg? Hallgatlak.
Apa nem volt sem hideg, sem haragos, csupán tárgyilagos, és határozott.
Vettem egy nagy levegőt, és mindent választékos tárgyilagossággal kipakoltam, amit megjátszottak velem. A napirend, a pszichológusok diagnózisai, diagnózisfelállítási alapjai, módszerei, és viselkedése, az ápolók temperamentuma és hozzáállása, a bezártság, a kényszerítő eszközök, a kitervelt szökési szisztémánk Ádámmal, az igazgatóval való konfliktusom, az elkülönítő szobában tapasztalt élményeim, az állandó gyógyszeradagok, és mindezekhez az, hogy mit éreztem.
Apa egyszer sem szakított félbe a majdnem egy órás monológom alatt. Először rezzenéstelen volt az arca, majd egyre jobban kiült rá a megdöbbenés, végül a teljes kiakadás. Minden erőmre szükségem volt, hogy ennyit végigálljak, és beszéljek, de nem törődtem semmivel. Az életem volt a tét,- legalábbis én úgy éreztem. Alapvetően nem vagyok egy közlékeny fajta élőbeszédben, ha az élményeimről, és a problémáimról van szó, de most az életem forgott kockán. Befejeztem a történetemet, majd síri csend telepedett a fegyverszobára.
- Ugye nem hazudsz?,- kérdezte apa mélyen a szemembe nézve. Soha nem álltam még ennyire hősiesen ezt a vesébe fürkésző pillantást, hiszen soha nem voltam még vele ennyire őszinte.
- Nem apa. Igazat mondok. Hogyha akarod, bárki előtt elismételem ugyanezt.
Apa Mátéhoz fordult.
- Mi a véleményed, fiam?
Máté eddig mögöttem állt, nem is láthattam az arcát, de most mellém lépett, és olyan komoly arccal szólalt meg, hogy elsőre meg is ijedtem tőle.
- Nos... Szerintem Mínea nem hazudott egyetlen szavával sem. Vélhetően nem érzi magát abban a helyzetben, hogy ezt a luxust megengedhesse magának velünk szemben. Apa nézz rá a húgomra, kérlek! Megtört, fél, és bizonytalan. Hogyha a te bizalmadat elveszti, akkor mi lesz vele? Csak mi vagyunk neki. Bármit is csináltak vele odabent,- márpedig én elhiszem neki, hogy ezt csinálták,- mentálisan, és fizikailag is még jobban tönkretették, mint amennyire előtte tönkre volt. Mivel a húgom testileg nem függ semmilyen kábítószertől, nem tartom indokoltnak, hogy visszavidd az intézetbe. Az a hely eddig sem használt neki semmit, sőt! Csak rontott a helyzeten. Míneának jelenleg szerintem sokkal nagyobb szüksége van ránk, a családjára, a barátaira, egy szeretetteljes támogató rendszerre, mint néhány szakembernek kikiáltott idegenre akik nem is ismerik őt. Ezt szerintem semmi nem bizonyítja jobban, mint az, hogy a ma éjszakai menekülési pánikban is, amit az Intézetből való megszökés generált neki, azonnal hozzád jött, és eszébe sem jutott, hogy kábítószert vegyen magához valahol a városban.
Apa és én is figyelmesen hallgattuk Máté szokatlanul intelligens monológját. Bevallom, engem meg is lepett, hiszen nem hallottam még így beszélni a bátyámat.
Apa a gondolataiba mélyedve, némán nézte a fekete márványpadlót. Csak néhány perc múlva szólalt meg alig hallhatóan.
- Rendben... Fiam, van abban logika, amit mondasz. Mínea... az világos, hogy nem akarsz oda visszamenni... De akkor mit akarsz?
- Itthon maradni. Tanulni. Szakmát, vagy ne adj' Isten, diplomát szerezni...,- feleltem őszintén.
- Értem...
Megint mély hallgatás, hosszú percekig.
- Mínea! Itthon maradhatsz, de feltételeim vannak!
Elkezdett valami dagadni a mellkasomban, de uralkodtam magamon.
- Nem csavarogsz el egyedül itthonról, mindig elérhető leszel, és minden lépésedről beszámolsz nekem. Rendben?
- Igen. Rendben.
Csend.
- Apa...
- Igen?
- Megölelsz?
Apuci válasz helyett odajött, és finoman megölelt, nehogy megnyomja a fájós bordámat.

113. rész

Próbáltam egyenletesen venni a levegőt, mert nem volt valami kellemes dolog zihálni fájó mellkassal. Próbáltam gondolkodni. Keresnem kell egy telefonfülkét, és fel kell hívnom... ki a faszt hívjak fel?
Volt egy noteszem, amibe fel voltak írva a fontosabb telefon számaim. Mindenki hülyének nézett érte, hogy minek, mikor a mobiltelefonokban van telefonkönyv. Igen, de a telefont elhagyhatod, tönkremehet, ellophatják. Vannak olyan telefonszámaim, amiket nagy nehezen tudnék pótolni, vagy nem szeretném, hogy mások kezébe kerüljön.
Soha nem örültem még annak, hogy ennyire maradi vagyok, és nem a mobilomban tárolom az olyan ismerősök telefonszámait akiknek köze van a narkózáshoz. Veszettül elkezdtem lapozgatni, aztán megvolt a megoldás.
Ricsi, a bátyám és Bánhegyi Tomi közös haverja.
Ő tuti eljön értem, és elvisz az intézet közeléből. Minél előbb el kell innen tűnnöm, mert nem tudom, mikor jönnek rá, hogy megléptem.
Alig tudtam felállni a padról. Elindultam, hogy keressek egy telefonfülkét, és minden erőmet össze kellett kapnom. Kurvára fájt mindenem. Hála Istennek pár saroknyira volt egy buszmegálló, és mellette egy érmés telefonfülke. Nem hittem el, hogy ilyen szerencsém van, és áldottam az eget, amiért Budapest infrastruktúrája túl van fejlesztve a vidékhez képest. Durván ötszáz métert sétálhattam, de még így is azt hittem, hogy belehalok.
Találomra bedobáltam egy csomó érmét a telefonba. Nem volt türelmem számolgatni. Tárcsáztam a noteszembe felírt telefonszámot, és már csak azért imádkoztam, hogy Ricsi felvegyen egy idegen számot hajnali fél három táján.
- Igen?,- hallottam egy álmos hangot a vonal túlsó végén.
- Ricsi?,- kérdeztem tétován cincogva.
- Igen.
- Szia! Huszár Mínea vagyok.
- Tessék? Na neeee...
- De igen! Én vagyok!
- Te nem elvonón vagy?!
- Csak voltam. Épp most lógtam meg. Gyere el értem légyszíves.
- Mi a fasz?!?!
- Ricsi, ez hosszú! Gyere el értem légyszíves, és elmesélem. Kb. másfél-két méterről zúgtam le a betonra a kerítésről, és kurvára fáj mindenem.
- Nem szívatsz?
Nem bírtam tovább, elkezdtem a megerőltetéstől és a fájdalomtól sírni.
- Ricsi, kérlek szépen! Bezártak, megszöktem, mindenem fáj, egyedül vagyok...
- Jó, jó... Hol vagy?
Elmondtam neki, hogy hol vagyok, mert annyi eszem volt, hogy megnézzek egy utcatáblát.
Letettem a telefont, és leültem a buszmegállóban. Előrángattam a hátizsákomból nagy üggyel-bajjal a pulcsimat, mert elkezdtem fázni. Rágyújtottam, egy cigire, és kényszerítettem magamat arra, hogy ne sírjak, mert nagyon fájt az oldalam.
Durván húsz perc múlva jelent meg Ricsi a böhöm nagy Mercijével Alig tudtam mellé bekászálódni. Szemlátomást nagyon sietett, mert eléggé csapzott volt.
- Atyaisten... Úgy nézel ki, mint akit hónapokig vertek!,- mondta Ricsi.
- Jobban örültem volna neki...,- morogtam, és valahogyan Ricsi segítségével bekászálódtam az autóba.
- Azonnal kórházba viszlek!
- Ne!!! Most lógta meg egy elvonóintézetből! Tutira visszaküldenének! Apához vigyél... kérlek...
- Jól van. Majd Béla bácsi, eldönti mi legyen. De már előre mondom nekem, hogy elmehetsz a büdös picsába. Szemét vagy, amiért engem hívtál fel. Béla bácsi meg fog ölni engem. Önző vagy, Mini!
Nem mondtam semmit sem. Lehet, hogy igaza van. De miért ne legyek önző? Rám ki gondol?
Ricsi elindult, én pedig elkezdtem megnyugodni. Nem szóltunk egymáshoz egy megbaszott szót sem. Durván egy óra múlva Ricsi megállt apu háza előtt, és elővette a telefonját.
- Kit hívsz?,- kérdeztem.
- A bátyádat. Átadlak neki, aztán lelépek... Szia Máté!... Igen, eléggé fontos... Itt vagyok a házatok előtt, és itt van mellettem a húgod... Milyen húgod, hát a Mini... Nem, nem szívatlak!... Komolyan!... Majd ő elmeséli... Gyere már ki, baszki, mert nagyon szarul van. Mindjárt elájul... Majd elmeséli ő!... Okés, szia!
Hirtelen gyomorgörcsöm lett. Utólag lehet, nem is volt olyan kurva jó ötlet ez a szökési akció.
Egy perc múlva Máté rohanvást jött ki a házból egy szám boxerban, mezítláb. A autónak kellett támaszkodnom, mert már nem tudtam a lábamon állni.
- Húgicám... Atyaisten... Hogy nézel ki? Bántott valaki?
- Nem... átugrottam a kerítésen, és összevertem magamat. Semmi bajom...
- Ahha... Látom... Na, gyertek be!
- Én nem megyek, bocsi pajti. Én ebben nem akarok belekeveredni!,- mondta Ricsi
- Köszönöm haver!,- mondta a tesóm, és kezet nyújtott Ricsinek, aztán felkapott engem, és elindult velem befelé a házba. Ricsi hanyatt-homlok menekült a Huszár családban készülő vihar elől.
- Felébresztem aput, és elmondhatod, hogy megint mi ez az egész!,- mondta Máté feldúlva, mikor letett a nappaliban a kanapéra. Úgy viselkedett velem, mintha egy szerencsétlen bolond kiscsaj lennék, aki csak betévedt ide ebben a hatalmas házba.
Néhány perc múlva megdobbant a szívem: meghallottam édes apukám hangját. Öröm és félelem kettőse öntötte el a szívemet. Apa hangja dühös volt és türelmetlen.
-... hogyha ez az egész egy ízetlen tréfa, fiam, akkor esküszöm, hogy...
Apának a torkára forrt a szó, és döbbentem meredt meg, mikor meglátta, hogy ott kucorgok a kanapén, minden erőmet összegyűjtve, a fájdalomtól halál sápadtan, és verejtékesen.
Belenéztünk egymás szemébe, és valami furcsát láttam apa szemében. Dühös volt, és én megijedtem.
Soha nem volt még rám dühös.

112. rész

Másnap az a nővérke hozta be a reggelit, aki olyan kurva rendes volt velem anno a turkey szobában.
- Szia!,- mosolygott félősen.
- Szia! De örülök, hogy látlak! Hogy vagy?
- Őőőőőh... jól, köszönöm szépen...
Szegény lány láthatóan nangyon meg volt lepve.
- Valami baj van?,- kérdeztem.
- Nem... dehogy... csak nekem azt mondták, hogy vigyázzak veled, mert agresszív vagy, és feltehetően katanón skizofrénáiban szenvedsz.
Elnevettem magamat.
- Persze, és jobb, ha tudod, hogy a húsvéti nyúl is én vagyok. Nincsen nekem semmi bajom, azon kívül, hogy mutáns vagyok, és nem bírom a bezártságot... Amúgy köszönöm szépen a kaját!
- Szívesen... egészségedre...,- felelte, azzal, elindult kifelé.
- Várj egy kicsit kérlek! Szeretnék valamit kérdezni!
- Tessék.
- Nem tudsz valamit a barátomról? Együtt vonultunk be. Pécsi Ádám.
- De igen, tudok.,- felelte gondolkodás nélkül,- Ádámot kizárták a gyógykezelésből, és eltávozott az intézetből.
- És most hol van?! Hová ment?!,- estem pánikba.
- Sajnos azt nem tudom, Mínea. Gondolom, hazament.
- Igen... ez logikus... hazament...,- feleltem gépiesen, kiürült aggyal, és odamentem az ablakhoz. Monoton mozdulattal megérintettem az ablakot, és minden vágyam volt, hogy kijussak innen. Szinte a rögeszmémmé vált, és elborította az egész agyamat. Utólag belegondolva, lehet, hogy tényleg katatón skizofréniám volt.
- Soha nem fogok kijutni innen... Itt fogok megrohadni... Nem akarom... Nem akarom..,- nyögtem.
- Mínea... Szedd össze magadat! Gyógyult leszel. kimész innen, új életet kezdesz, és Ádámmal lehetsz. Majd meglátod.
- Fogalmad sincsen, milyen itt bent lenni...,- feleltem, és úgy hullt a könnyem, mint a záporeső.
- Tényleg nem tudom. De nekem elmesélheted.
- Kurvára nem akarok beszélni róla. Viszont megtennél nekem valamit.
- Ha tudok, segítek.
- Hívd fel apámat, hogy jöjjön be hozzám.
- Nem fogadhatsz látogatókat.
-MIII??? Azt mondták, hogy huszonöt turkey-mentes nap után fogadhatok látogatókat!
- Igen, csakhogy te az elkülönítőben vagy.
- Igen?! És mitől félnek? Hogy megfojtom a saját apámat?! Vagy hogy elmondom neki, mi folyik itt?!,- üvöltöttem.
A nővérke minden szó nélkül kiment a szobából, és hallottam, ahogyan kattan a zár, és rám zárja az ajtót.

*     *     *

Ezentúl minden nap ugyanúgy ment. A nővérek hozták a kaját meg a gyógyszereket, amiket előttük kellett bevennem. El voltam tompulva, mint akiből kiszívták az életet. Kábább voltam, mint mikor szanaszét voltam herkázva. Mikor épp nem hatott az ipari mennyiségű nyugtató, amit beadtak nekem, akkor dühöngtem, és püföltem a falat, vagy a törhetetlen ablaküveget. Tehetetlen voltam, és dühös. Tele voltam sérülésekkel. Néhány naponta bejött a dilidoki, és bármit kérdezett, csak bámultam ki az ablakon. Egyszer megunta, és behúzta a függönyt, én meg válaszul letéptem a függönyt mindenestől. Erőszakkal kényszerítettem magamat, hogy a nyugtatók okozta bódulat fátylán át is gondolkodjak. A rögeszmétől, hogy ki akarok szabadulni, nem tudtam szabadulni, csak egyszerűen képtelen voltam tervet szőni. Akárhogy akartam, nem tudtam gondolkodni. A rengeteg tabletta egyszerűen legyűrt. Minden emberi tartást kiöltek belőlem. Szó szerint a seggemet is alig bírtam egyedül kitörölni. Ott tartottak, mint egy ketrecbe zárt állatot. Estenként, mikor lefeküdtem, eszembe jutott Ádám, és akkor sírtam. Mindent megadtam volna az öleléséért.
Szinte egész nap feküdtem, vagy ha nem, akkor szánalmas lassúsággal összefüggéstelen gondolatokat írtam Ádámnak, szerelmes levél gyanánt egy füzetbe, hogy majd hogyha egyszer kijutok, akkor odaadom neki. Utólag visszaolvastam, és csak egymás mögé hányt, kuszán írt szavak voltak, sokat ki se tudtam olvasni.
Még így is iszonyú sokat gondoltam a szerre. A lelkem eladtam volna egy lövésért. Azt gondoltam, hogy ha kijutok onnan, az első dolgom lesz kegyetlenül belőni magamat.
Pár nap múlva szigorú kísérettel kivittek az udvarra levegőzni, aztán ezt minden nap megjátszották. Esélytelen volt, hogy onnan megszökjek. Négy ápoló vigyázott rám, és lépni s alig volt erőm, nemhogy elrohanni előlük.
Arra rájöttem, hogy a szobából, és az udvarról kijutni képtelenség. Valamilyen indokkal el kell jutnom egy kevésbé szigorúan őrzött helységbe, és onnan meglépni, lehetőleg éjszaka. Aztán nagy nehezen leesett. Le kell jutnom a földszintre, az elkülönítő betegszobába, aminek az ablakán nincsen rács. Erőszakkal koncentráltam arra, hogy tudatosítsam magamban a tervem részleteit.
Aznap este elkezdtem nyögdécselni, hogy fáj a hasam. Aztán megittam egy liter langyos-szappanos vizet, és elkezdtem sugárban hányni. Komolyan aggódtam, hogy nem fognak átvinni az orvosiba, de aztán egy óra folyamatos okádás után átvittek. A fejem is kitisztult, mert legalább az esti Andaxint kihánytam, és annyi ideje még nem kezeltek vele, hogy felhalmozódjon a szervezetemben.
Az orvos megvizsgált, és azt mondta, hogy gyomorrontásom lehet, de az is lehet, hogy bélfertőzés, szóval inkább maradjak a gyengélkedőn, mert olyan állapotban vagyok a nyugtatóktól meg a hányástól, hogy jó, ha el tudok menni hugyozni, nemhogy meglógjak. A várnyomásom és a pulzusom szánalmasan alacsony volt, pedig izgultam rendesen. Teljesen tönkrebasztak ezek a köcsögök.
Kértem, hogy kísérjenek vissza a szobámba, hogy hagy pakoljak össze pár holmimat, hogyha lent kell maradnom a gyengélkedőn, mert egy váltás bugyi sincsen nálam. Persze megengedték, és az egyik cuki kis tanuló ápoló csajt felkísérték velem. Kurva nagy szerencse volt.
Jó előre elterveztem mindent. Kikaptam az Adidas hátizsákomat, Beleraktam a tisztálkodási szereimet, két melegítőszettet, fehérneműket, ilyeneket. Persze az aljára már jó előre beletettem a sportcipőmet, a zsebeibe meg a pénzemet, az irataimat, meg a füzetemet, amibe Ádinak írtam a szerelmes leveleimet. Attól féltem, hogy egy normális ápoló átkutatja a táskámat, mielőtt leviszem, de tuti voltam benne, hogy a kiscsaj nem fogja.
A gyengélkedőszobában lezuhanyoztam, aztán felvettem egy fekete topot, meg egy franciabugyit, és lefeküdtem aludni. Kicsit kényelmetlen volt melltartóban feküdni, de hát ez volt. Egy pillanatra nem hunytam le a szememet, csak feszültem vártam, amíg hulla csent nem lett az egész házban. A szoba a nővérpulttal szemben volt, és persze nyitva volt az ajtó. Ki is volt ékelve, és örült zajjal járt volna, ha kiveszem alóla az éket. A pulton volt egy világító digitális óra, azt szuggeráltam. Hajnai kettőkor, mikor az ember figyelme a leglankadtabb, macskaügyességgel kilibbentem az ágyból, és kimentem a nővérpulthoz, megnézni, alszik-e az éjjeles nővér. Hogyha ébren lett volna, azt hazudtam volna neki, hogy görcsoldó kell, de persze aludt, mint akit fejbe vágtak. Az egekbe szökött a vérnyomásom, és egy pillanat alatt tökéletesen tiszta lett a tudatom. Visszamentem a szobába, és óvatosan kivettem a cuccomat a szekrényből. villámgyorsan beleugrottam a melegítőgatyámba, felvettem a melegítőfelsőmet, egy zoknit, és a sportcipőmet, és áldottam, hogy 16 évet laktam a húgommal, Lindával egy szobában, és megtanultam sötétben és hulla csendben felöltözni, hogy ne ébresszem fel a kiscsajt.
Menetre kész voltam, és most kezdtem el imádkozni, hogy nehogy gyerekzáras legyen az ablak, mert akkor csak bukóra tudom kinyitni. Lélegzetvisszafojtva kinyitottam az ablakot, és hatalmas kő esett le szívemről, mikor ki tudtam rendesen nyitni. Felszökkentem a párkányra, és két másodperc múlva guggolva érkeztem meg a pázsitra. Néhány másodpercig úgy maradtam, és hallgatóztam, hogy a huppanás nem ébresztette-e fel a nővérkét. Csend volt, mindenütt. Rendesen megrándult a bokám a majd' két méteres ugrástól, de nem érdekelt. Lábujjhegyen mentem az az épület mellett ahhoz a részhez, ahogy a fal a legközelebb volt a kerítéshez. Még egyszer megálltam, és füleltem, de nem hallottam semmi szokatlant. Ekkor már úrrá lettek rajtam az ösztönök, és minden óvatoskodás nélkül pánikszerűen felmásztam a kerítésre. A tenyerembe, és a körmöm alá rozsda ment, a bokám pokolian fájt, ez miatt a lábam megcsúszott, és sípcsont mentén az egészet húsig lehorzsoltam. A végén ugyanaz a lábam beakadt a kerítésbe, és még jobban meghúztam, és a fájdalomtól elveszítve az amúgy is pocsék egyensúlyomat átestem a két méteres kerítés túloldalára. Hatalmasat csapódtam a járda aszfaltján, és az egész jobb oldalamat szétütöttem. Feltápászkodtam, és csak az járt a fejemben, hogy el innen. Mindegy hová, milyen áron, de el innen.
Szerettem volna futni, de nem tudtam. Fájt a jobb lábam, a jobb oldalam, és a jobb csuklóm is, ráadásul a fejemet is nagyon bevertem. Két sarokra vonszoltam el magamat, és ott leültem egy padra. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, vagy hogy mi lesz velem. Sírni akartam, de nem sírhattam, mert az még jobban levette volna az erőmet, ami amúgy is fogytán volt. Valami csorgott a fejemen, megtöröltem a kézfejemmel, és akkor vettem észre, hogy a szemöldököm is felrepedt. Csak elővettem egy cigit a táskámból nagy nehezen, rágyújtottam, és próbáltam gondolkodni. Csak egy valami számított: kiszabadultam.